#528
Visszaküldtem az alfanőstényt vidékre.
Nem részletezem, de az elmúlt hétvégén kicsúcsosodott az a krízis, amiben gyakorlatilag tavaly nyár-ősz óta vagyok, az első szakítás óta.
Igen, azóta tart, és a legsúlyosabb, hogy ezt én sem láttam (be). Hozzám nőtt, természetes közegem lett. Dagonyáztam benne, mint egy malac. Sokminden változott közben bennem és körülöttem, de ez nem, a változások mind csak a felszínt karcolták. Az összes létező derbyre beneveztem a döglött lóval és nem értettem, miért néznek rám hülyén.
Úgy érzem, ennek az egésznek egyfajta íve van, ami elérte a mélypontot és innen, akármi is történik, már csak felfele mehet. A legrosszabbon túl vagyok. Végre-valahára elegem lett. A mazochizmus határát súroló (túlmenő...) és minden fasságra felmentést adó testi-lelki szenvedélyből, a kötelező körökből, a remegő gyomorból, a bűnből és bűnhődésből, a ki- és beugrási kísérletekből, a sóhajokból, a szájkaratéból, a falra hányt borsóból, a lelkiismeret-furdalásból, az önképem légkalapáccsal való szétveréséből, a dühből, a hallgatásból, a felesleges szavakból, a birtoklás soha ki nem elégülő kényszeréből, szóval mindazon keretekből (ketrecekből), amik nagyrészt definiáltak és kijelölték az érzelmi-szellemi mozgásterem egy bő év óta már.
Nem katarktikus megkönnyebbülés ez, a katarzis fájdalmas volt és pokoli rossz. Csak olyan csendes, belül mosolygós, mint gumimatraccal ringani a tavon, csukott szemmel. Ilyen.
Kibaszott nagy dolog nekem ezeket most leírni, a billentyűzet dicsfényben fürdik.
Viszont ennek a blognak itt lehet, hogy vége. A fentiek miatt. Már akkor kivégeztem, amikor töröltem a régi dolgokat tavaly ősszel. Azóta sem tért magához, lusta, kövér, kedvetlen herélt kandúr lett. Kell majd esetleg valami más, máshogyan. Meglátjuk.
Azért annyit még elmondanék, hogy egy nőt, kedves olvasók, birtokolni kell. Egy nőnek pedig hagynia kell magát birtokolni, miközben rafináltan kelti a birtokolhatatlanság látszatát (fontos). Ez egy hallgatólagos, konszenzuális játék. Másképp nem megy. Egy nő, akit nem lehet birtokolni - hadd ne fejtsem ki, mit értek birtoklás alatt, mindent - csokinyuszi a plexifal mögött. Az ember, a férfi, az állat egyre jobban kapar és nyáladzik utána, kiforduló szemekkel őrjöngve törné át a falat, de ha nem megy, előbb vagy utóbb, véres fejjel és csapzottan és lihegve rájön, hogy felesleges. Mert nem a nyusziért csinálta. Csakis a fal miatt. A kibaszott fal miatt.
A csokinyuszik pedig, mint tudjuk, elolvadnak. Szép estét.