kijegecesedik

A rendszer regisztrálta, hogy Kitsliatzi szerint én írjak öt könyvről, amit tavaly (?) olvastam (?). Jó.

A fene emlékszik már, mi volt tavaly, de megpróbálom összeszedni.

Spiró György: Fogság. A Fogság zseniális mű és olyan sokrétű, hogy nem tudtam rajta fogást találni egy komolyabb(an gondolt) kritikához. Beletört a fogam. Olyan lett volna, mint strandpapucsban megmászni a Mount Everestet. Annyi biztos, hogy az első pár oldal után magába és magával ránt és történelmi regény létére sokkal durvább, sokkal izgalmasabb és sokkal hátborzongatób, mint bármilyen fikció, amit eddig olvastam vagy olvasni fogok. Ne egy Egri csillagokban gondolkozzunk. Spiró - a műben felvonultatott gigantikus történelmi tudásmennyiség mellett vagy ellenére! - páros lábbal rúgja szét a történelmi pátosz bármiféle megnyilvánulásának seggét. Kiszólogat a regényből néha, annak szövetét mégis egybentartva, van történelem- és társadalomfilozófia, sztori, vér, dugás, zsidós identitástémák, vicc, minden van, nyakon öntve egy jó adag pesszimizmussal. De Spirónál még az is szép. Ennek a könyvnek íze volt. Néha bele akartam harapni.

Temesi Ferenc: Por + 3. Kötet + A szív böjtje. Ezt a hármat egybevettem, mert Temesinél végülis mindent egybe lehet venni. Temesi önimádó, egomán és mindemellett a leglilább vagy -hétköznapibb sztorit is hatalmas mesélőkével adja elő. Fikcióban nekem nem tűnt olyan jónak (a Por - részben - Szeged történetét dolgozza fel a XIX. század hetvenes éveitől a múlt század dettó éveiig), ámde ahogy a saját életét leírja, na az...! Az a rendíthetetlen magabiztosságú nézőpont, az az origo-jelleg, egyszerűen nem lehet nem szeretni. Sosem tudom elönteni, hogy az élete ilyen-e és ő leírja, vagy pedig a leírása ilyen és ő éli? Temesit, ha nem magyar író lenne, legfeljebb amerikai rocksztárnak tudnám elképzelni, aki széttöri a gitárt a színpadon, meg ilyenek, és közben mindenki őrjöng. Temesi témája és főmotívuma Temesi és mivel Temesi jó téma és Temesi ezt jól meg is írja, ezért Temesit olvasni kell.

Ray Bradbury: Marsbéli krónikák. A MK az a sci-fi, amit élemedett kora ellenére viszonylag kevéssé kezdett ki az idő vasfoga. Tulajdonképpen egy laza keret, amiben időrendben haladó novellák foglalnak helyet a marslakók életének bemutatásától a Mars utolsó emberi lakóinak történtéig olyan 100-120 év terjedelemben (a fene tudja, nincs nálam a kötet, de kb. ennyi lehet). Bradbury meglehetősen pesszimista, az idegen bolygót meghódító emberiséget szűklátókörűnek, csököttnek, érdekvezéreltnek és korlátoltnak látja - pont ideális nézőpont a XXI. század elejének budapestjén élő és elvonatkoztatni képes olvasó számára. Mondjuk azért a marslakók se semmik, de ők úgyis kipusztulnak aztán. A MK-ban nemigen látszik Bradburynek az a mély humanizmusa és szeretetteli bölcsessége, ami a (pl. nem fikciós) novelláiból nagyon erősen átjön, illetve ritkásan. Vannak a novellákban helyenként gyönyörű érzékenységgel megrajzolt, egészen költői részek (pl. a különböző időkben élő és találkozó mars- és földlakó jelenete), amik kellemes vibrálással váltakoznak a helyenként egészen bizarr ötletekkel vagy fekete humorral. Ha Bradburytől mást nem is, de ezt legalább. 

 

Ennyi elég. (de ráértem ma...)